Karácsonykor a fadíszítés Mario Sostaric legfontosabb feladata

– A családod horvát, te viszont Szlovéniában születtél, ott nőttél fel. Milyen szokások szerint telt nálatok a karácsonyi időszak?

– A két országot tekintve nincs sok különbség, Magyarországhoz képest viszont máshogy épül fel az ünnep. Nálunk is december 6-án jön a Mikulás, avagy Szent Miklós, aki kisebb ajándékokat hoz a fehér ruhájában, majd karácsonykor Santa Claus érkezik, aki piros ruhát visel, tőle kapjuk a nagy, karácsonyi meglepetéseket.

– Mi a legszebb ünnepi emléked a gyerekkorodból?

– Az, hogy mindig együtt volt a család a szülővárosomban. Temérdek ajándék hevert a fa alatt, sokat esett a hó. Később az éjféli misék is fontosak lettek számomra, karácsonyi dalokkal, meghitt hangulattal. Ezek szeretetteljes emlékek: jó ételek, sok nevetés, együttlét.

– A legemlékezetesebb ajándékod?

– Gyerekkoromból egy távirányítós autó maradt meg igazán. Egy nagy, terepjáró jellegű darab volt, amit pár nappal korábban anyukámmal nézegettünk a boltban. Emlékszem, arra gondoltam, mennyire szeretném megkapni. Amikor végül ott volt a karácsonyfa alatt, óriási boldogságot okozott. Lehet, hogy még megvan valahol anyunál – jó lenne előkeresni, hogy a gyerekeim is játszhassanak vele.

– Hogyan ünnepeltek most a családdal, a feleségeddel, Tjasával, illetve a hétéves Avával és az ötéves Finnel?

– Tartjuk a hagyományokat. December 24-én feldíszítjük a karácsonyfát, édesanyám készít francia salátát, sok süteményt, valamint egy jó húsételt. A gyerekek születése óta anyunál gyűlik össze a család: eljön a testvérem, együtt vagyunk mindannyian. Másnap a feleségem szüleihez megyünk, így több napig tart az ünneplés. Jó zene, finom ételek, tartalmas beszélgetések – számomra ez a karácsony lényege. Általában filmeket is nézünk. A gyerekek imádják a Reszkessetek, betörők! összes részét, azokat mindig megnézzük, ez hagyomány. Természetesen sport is kerül a képernyőre, ilyenkor mindig akad valami.

– Mi a szereped a készülődésben?

– A karácsonyfa feldíszítése az én feladatom, persze segítséggel. Mindig igazi fenyőt választunk, mert szeretem az illatát. December 24-én ebéd után megyünk édesanyámhoz, ott díszítjük fel a fát a testvéremmel, a gyerekek is segítenek. Ha bevásárlásról vagy bármi másról van szó, abban is részt veszünk, de a főzés anyu területe.

– A csapaton belül szokás a karácsonyi ajándékozás?

– Igen, volt Secret Santa, ráadásul remekül sikerült. Meg is beszéltük, hogy ezt hagyománnyá tesszük. Mint kiderült, engem Jim Gottfridsson húzott, aki nagyon kreatív volt: tudja rólam, hogy sok időt töltök a mosdóban, ezért kaptam tőle egy kis kosárlabdapalánkot labdákkal, hogy ne unatkozzak. Emellett kaptam egy új elektromos borotvát is, mert korábban panaszkodtam, hogy a régi már nem az igazi. Figyelmes és hasznos ajándékok voltak.

– Térjünk át a kézilabdára: a bajnokságban a tatabányai vereség és a csurgói iksz után gyakorlatilag minden meccset meg kell nyerni a döntőbe jutáshoz. Ez jelent nyomást?

– Ha döntőbe akarunk jutni, akkor tényleg nyerni kell mindenhol, ez egyértelmű. Tatabányán az ellenfél megérdemelte a győzelmet, mert nem játszottunk jól. Csurgón viszont hibáztunk, azt nem lett volna szabad. Azóta érezzük a nyomást, de azt gondolom, az év végi meccseken már sokkal jobban teljesítettünk. Tudjuk, mi a célunk, és ezt meg is valósítjuk majd!

– A Bajnokok Ligájában tíz meccs után öt győzelem és öt vereség a mérleg. Reális a kép?

– Több pontra számítottam. Különösen fájó a Wisla Plock elleni hazai kudarc, illetve az Eurofarm Peliszter otthonában elszenvedett vereség – akkor mélyponton voltunk az ismert halálesetek miatt. A szezon előtt úgy gondoltam, ha oda akarunk érni a csoport első két helyére, ezeket a meccseket mindenképpen nyernünk kell. Mivel nem sikerült, erről a célról le is mondhatunk. De van tíz pontunk, közel kerültünk a továbbjutáshoz, ha pedig a szezon második felében egészségesek leszünk, még jobb kézilabdát tudunk játszani.

– Ha már a továbbjutás: mennyire számít, hogy harmadik vagy hatodik helyen sikerül? A másik csoportból érkező ellenfeleket így sem, úgy sem lehet megválasztani.

– Mivel a szurkolóinkat mindig szeretnénk megörvendeztetni, fontos, hogy a hátra lévő négy meccsből minél többet megnyerjünk, de az önbizalmunk miatt is oda kell erre figyelnünk. Ettől még a csoportbeli helyezés nem kifejezetten fontos, hisz biztosan nehéz ellenfelet kapunk az A jelű nyolcasból, számolgatni pedig felesleges, hogy ki lehetne a legjobb. Inkább azért kell dolgoznunk, hogy amikor eljön a kieséses szakasz, olyan formában legyünk, hogy bárki ellen eséllyel lépjünk pályára.

– Idén is te vezeted a csapat góllövőlistáját a BL-ben, a 10 meccsen 59 alkalommal voltál eredményes. Ezeket figyeled, számolod?

– Abszolút nem, tényleg csak az számít, hogy a csapat nyerjen. Az persze fontos, hogy azt érezzem, hozzátettem a győzelemhez, de ez nem csak gólok formájában lehetséges. Szóval, ami a ranglistákat illeti, csakis azt nézem, hány pontunk van, a többi adat nem izgat.

– A szurkoló viszont követ minden adatot. Mivel megszokták a jót, már elvárják tőled a gólerős játékot. Erről mit gondolsz?

– Ezt sem nyomásként élem meg, inkább bizalomként, motivációként. Hatalmas elismerés, ha hisznek bennem, a csapatért és a szurkolókért mindig megpróbálok a lehető legjobb lenni, hogy ezt megháláljam.

– Januárban rajtol az Európa-bajnokság. A világbajnoki ezüst után mi a cél a horvát válogatottnál?

– Rendkívül nehéz torna lesz, talán nehezebb, mint a világbajnokság, mert itt minden meccs kemény, minden találkozó számít. A csoportban a házigazda svédek ellen is játszunk, közben több tapasztalt játékosunk visszavonult a nemzeti csapattól. Ugyanakkor tehetséges fiatalok érkeztek, többen már erősebb bajnokságokban szerepelnek, ami hosszú távon jót tesz a válogatottnak. Ha egészségesek maradunk, versenyképesek lehetünk.

– 2016 óta játszol Szegeden. Miben más a 24 éves és a 33 éves Mario?

– Hihetetlen, milyen gyorsan telik az idő! Néha úgy érzem, ugyanaz a fiatal srác vagyok, aki nagy álmokkal érkezett ide, de azért repülnek az évek. Rendkívül hálás vagyok a szegedi csapatnak, hogy ennyi éven át számított rám – libabőrös leszek, ha ebbe belegondolok. A szívemet, mindenemet a klubnak adtam, óriási megtiszteltetés, hogy külföldiként az egyik csapatkapitány lehetek. Amíg itt játszom, mindent megteszek a Pick Szegedért!

Ivuka emlékére

Karácsonykor eszünkbe jutnak, akik már nem lehetnek velünk az idei ünnepen. Dobozi Iván techikai vezetőnk harminchét évig dolgozott klubunknál, az elvesztése az év legnagyobb tragédiája. Mario Sostaric kilenc éve ismerte, szoros kapcsolatuk volt. Megkérdeztük tőle, mi hiányzik neki leginkább a mindig vidám Ivukából.

– A csapat szíve, lelke volt. Mindig segített egy mosollyal, egy jó szóval, amikor szükség volt rá. A meccsek előtt, a bemelegítésnél köszöntött minket, pacsiztunk, beszéltünk pár szót – ez november óta borzasztóan hiányzik. Hiába várjuk, már nem jön szembe a folyosón. A gondolataimban azonban még ott él, és tudom, hogy fentről figyel minket, szurkol nekünk. Ez a szezon róla szól, érte játszom, minden sikert neki ajánlok – fogalmazott Mario.