Zsiga Gyula üzenete: alázat, fegyelem, kíváncsiság és kitartás!

Már több helyen beszéltél arról, hogy komoly betegséggel kellett megküzdened. Hogy vagy most?
Köszönöm, jól vagyok. Amikor januárban közölték velem, hogy hasnyálmirigydaganatom van, ráadásul két áttéttel, egy pillanatra megállt körülöttem a világ. A hasnyálmirigyrák az egyik legagresszívebb daganattípus, a statisztikák pedig nem sok reményt adnak. Én azonban egyetlen pillanatig sem hittem el, hogy a számok határozzák meg a sorsomat. A családom támogatásával mindent megtettünk azért, hogy megfordítsuk ezt a történetet. Ma ott tartok, hogy az áttétek eltűntek, és a legutóbbi PET-CT-vizsgálat alapján a daganatos sejtek nem mutatnak aktivitást. Természetesen ebben óriási szerepe volt az orvosi kezeléseknek, de ugyanilyen fontosnak érzem azt a szemléletet, amelyet sportemberként egész életemben képviseltem: a tudatosságot, a fegyelmet, a pozitív gondolkodást és a rendszeres mozgást. Ezekhez társult egy szigorúan felépített napi rutin és egy következetesen betartott étrend. Nem könnyű út, de számomra bebizonyosodott, hogy működik.

Másfél évet töltöttél nálunk. Mit viszel magaddal ebből az időszakból?
Rendkívül tartalmas másfél év volt. Az első időszakban elsősorban mentor- és tanácsadói szerepet töltöttem be a preakadémiai korosztályok edzői mellett. Rendszeresen látogattam az edzéseiket, részletes szakmai értékeléseket készítettem, emellett belső képzéseket tartottam gyakorlati és elméleti témákban egyaránt. Különösen jó érzés volt megtapasztalni, hogy a kollégák nyitottan fogadták a tapasztalataimat. Mindig arra törekedtem, hogy ne kritikát, hanem támogatást adjak. A második évben tovább bővült a feladatköröm. Két kiemelt korosztály fejlesztési programját dolgoztam ki és irányítottam, amelyet egy hároméves szakmai koncepcióra építettem fel. A cél nem csupán a gyerekek fejlődése volt, hanem az edzők szakmai támogatása is, hiszen minden foglalkozás egyben mentorálási lehetőséget jelentett. Emellett rendszeresen tartottam előadásokat a fiataloknak a sportolói gondolkodásról, a belső képzéseket pedig interaktív műhelymunkává alakítottuk, ahol már nem előadóként, hanem moderátorként segítettem a közös tanulást.

A kitűzött céljaid megvalósultak?
Nagyrészt igen. Hetente két napot töltöttem Szegeden, és minden alkalommal azt éreztem, hogy szakmailag megbecsülnek. A kollégák és a vezetők részéről is bizalmat és tiszteletet kaptam. A betegségem azonban óhatatlanul átalakította a szerepemet. A mentorálás háttérbe szorult, mert a kezelések mellett már nem tudtam ugyanazzal az energiával jelen lenni. Talán ezt sajnálom a legjobban, mert a fejlesztőprogramot eredetileg három évre terveztük. Hiszek benne, hogy hosszú távon még komoly eredményeket hozhatott volna. Most azonban az egészségem az első. Úgy gondolom, felelőtlenség lenne olyan munkát vállalni, amelyet nem tudnék százszázalékosan ellátni. Abban viszont bízom, hogy sikerült átadnom valamit abból a szemléletből, amely egész pályafutásomat meghatározta. Hiszem, hogy a tanítás valóban szárnyakat ad.

Mi lesz számodra a legemlékezetesebb szegedi élmény?
Elsősorban a gyerekek. A fejlesztőprogramban részt vevő fiatalok hozzáállása, alázata és munkamorálja kivételes volt. Hosszú pályafutásom során sok tehetséges sportolóval dolgozhattam együtt, de ők örökre különleges helyet foglalnak el az emlékeimben. Emellett nagy hatással volt rám maga az akadémia működése is. A szervezettség, a szakmai háttér és a munkafeltételek országos szinten is kiemelkedők. Nagy élmény volt ennek a közegnek a részévé válni. És bevallom, jólesett az is, hogy saját, névre szóló irodám volt. Ez is azt jelezte számomra, hogy számítanak rám.

Milyen érzés volt a HandballFamily tagjának lenni?
Nagyon különleges. Kevés helyen tapasztaltam azt az egységet, amely Szegeden összeköti a csapatot, a klubot és a szurkolókat. Hasonló élményem talán csak Dunaújvárosban volt a kilencvenes évek végén. Mosolyogva emlékszem vissza arra is, amikor az első szegedi napjaim egyikén piros téli kabátban érkeztem. Krisztián gyorsan és barátságosan jelezte, hogy ez itt nem igazán a megfelelő szín. Innentől kezdve gyorsan megtanultam a klub hagyományait. Mindig fontos volt számomra, hogy egy közösséghez tartozzak. Szegeden ezt a családias összetartozást valóban nap mint nap lehetett érezni.

Merre vezet tovább az utad, és mit üzensz az utánpótlás-játékosoknak?
A döntés egyértelmű volt. Továbbra is a Budai Farkasok közösségében folytatom a munkámat, ahol alapítóként és utánpótlás-igazgatóként dolgozom. Most, a felépülésem időszakában különösen fontos számomra a család közelsége és az a közeg, amely erőt ad.
A fiatal játékosoknak pedig csak egyetlen üzenetem van: soha ne elégedjetek meg azzal, ahol éppen tartotok. A tehetség fontos, de önmagában kevés. A fejlődés kulcsa minden nap ugyanaz: alázat, fegyelem, kíváncsiság és kitartás. Ha ezek megvannak bennetek, nemcsak jobb sportolók, hanem jobb emberek is lesztek. Mert végső soron nem az számít, hogy hányszor kerülünk nehéz helyzetbe, hanem az, hogy hányszor állunk fel belőle.