– Milyen érzés kétszeres magyar bajnoknak lenni?

– Nagyon örülök a sikernek, de nem annak, hogy kétszeres bajnokok vagyunk, hanem annak, hogy újból aranyérmet szereztünk. Jó érzés nekem, és azt tapasztalom, hogy nagyon sok embernek az. Nagy az öröm!

– Ha meg kellene fejteni a titkot, miért sikerült a trónra ülni, akkor mi lenne az?

– Csapatként voltunk nagyon jók, és nagyon fontos volt a döntő előtt, hogy két hétig együtt tudtunk edzeni. A sérültjeink nagy része is visszatérhetett, de a kulcs az volt, hogy együtt volt a keret, és elhitte mindenki, hogy ezt meg tudjuk csinálni. Fontos volt, hogy megnyertük az első meccset Szegeden, ez nagy erőt adott. A keret összes tagja hozzátett ehhez a sikerhez, pontosan tudta, hogy mi a dolga. Aki pályára lépett, tett ezért a győzelemért.

– Döntő volt, hogy a fináléban lehettek már szurkolók?

– Ez nem kérdés! A mi csapatunk harminc-negyven százalékkal jobban teljesít, amikor a szurkolóink előtt játszunk. Amikor népes tábor előtt kézilabdázhatunk, mindig jobban teljesítünk. Most is hatalmas segítséget kaptunk tőlük, főleg itt Szegeden, de a visszavágón is remek érzés volt látni, hogy mennyien elkísértek bennünket, és bizony nagyon sokszor hallatszott a buzdításuk, amely hihetetlen jó érzés volt. Ők a csapatunk lelke! Köszönet érte!

– Mire gondolt a visszavágón, amikor Bánhidi Bence piros lapot kapott?

– Ekkor már nem csak ez volt a problémánk, mert Borut Mackovsek bokája is megsérült, és szólt, hogy csak védekezni tud, támadni nem. Ekkor az járt a fejemben, miként tudunk támadni, milyen opcióink vannak még a repertoárban. Matej Gaber a védekezés alappillére, így szóltunk Rosta Miklósnak, hogy készüljön, mert Matejt pihentetni kell majd. Egyetlen dolog járt a fejemben: megoldani ezt a váratlan helyzetet.

– Egy góllal vezettünk az első félidő után. Bence kiszállt a játékból, és emberhátrányban voltunk. Mégis parádésan, 3-0-s sorozattal kezdtük a második harminc percet. Ez döntő volt?

– Talán a legfontosabb lépés volt ez! Ekkor mi szárnyakat kaptunk, magabiztosan vezettünk. Matej Gaber labdaszerzése aranyat ért, talán ez volt a legfontosabb pillanat az egész meccsen.

– Mikler Roli a meccs után azt nyilatkozta, hogy a jó Isten visszaadott nekünk valamit a sok rossz után, amely bennünket ért ebben az idényben. Van benne igazság?

– Hiszek Istenben! Pontosan úgy volt minden, ahogy Roli megfogalmazta. A csapat viszont leküzdötte az összes akadályt, átlépett ezen. Végül jó játékkal és egy kis szerencsével visszakaptunk valamit a sok rossz után. Megérdemeltük, nagyon!

– Kívülről mindig erősnek látszik. Volt most olyan, amikor lent volt lelkileg?

– Persze, hogy voltak rossz pillanatok, de ezt csak otthon mutattam ki, mert én vagyok az edző, nekem kell mindig a legerősebbnek lenni. Nem mutathatok gyengeséget, nekem kell mindig, minden helyzetben példát mutatni. Ötször voltam karanténban. Szörnyű napok voltak ezek.

– Mennyire volt nehéz az is, hogy a családjával nagyon keveset tudott találkozni? Ez volt a legnehezebb?

– Igen! Voltak nehéz pillanatok, hiszen öt hónapig személyesen nem tudtunk találkozni. Én sem tudtam utazni, ők sem tudtak jönni hozzám. A feleségem tudja, hogy miért vagyok itt, mindenben támogat. Naponta többször beszélek vele és a lányaimmal, mindent megbeszélünk. A legrosszabb viszont az volt, amikor édesanyám is megfertőződött a vírussal, és kórházba került. Sokáig volt bent, szerencsére most már minden rendben van vele, de nagyon rossz volt innen a távolból ezt megélni. A kézilabda, a szegedi munka segített átlendülni ezeken a gondokon, az, hogy ne a problémák járjanak mindig az eszemben.

– Milyen volt Jonas Källmannal együtt dolgozni?

– Először is mindenkinek köszönetet szeretnék mondani, akik távoznak tőlünk. Jonas példakép volt a pályán és azon kívül is, igazi csapatkapitány. Minden jót kívánok neki az életben! Nagyszerű embert és játékos ismertem meg benne. A sportág klasszisa!

Interjú: Süli Róbert
Fotó: Sólya Eliza